A halál nem válogat
- Jó reggelt, bébi!
Álmosan fordultam felé, mikor megéreztem apró csókját meztelen vállamon.
- Szia – hunyorogtam bágyadtan, hangom álmosan csengett, mire elmosolyodott – Jó illatod van – bújtam hozzá közelebb.
- Zuhanyoztam.
- És nem vártál meg? – simítottam végig borostás állán.
- Tudod, hogy akkor sose indultam volna el – lehelt apró csókot rózsaszín ajkaimra.
- Nem bántam volna, ha az egész napot együtt töltjük. Kettesben az ágyban...
- Ne ingerelj – húzta végig hüvelykujját az arcomon, majd a számon – Ugye tudod, hogy teljesen megőrjítesz?
- Igen – kuncogtam kislányosan és én is felkönyököltem – Mikor jössz?
- Áh, rohadt sok a munka – dőlt hanyatt az ágyon és a plafont kezdte bámulni – Szerintem hét előtt nem érek haza.
- Főzzek valamit?
- Menjünk el vacsorázni, beszélni akarok veled pár dologról.
- Pár dologról? – ráncoltam gyanakvóan homlokomat, mire gyorsan hozzátette:
- Mindent a megfelelő időben, bébi - Csókja émelyítő volt, mentolos és rövid. Túl rövid...
Az ágy halkan nyikorgott, ahogy arrébbgurult és felállt.
- Futni mész? – kérdeztem meglepetten. Tom csak este, általában munka után szokott futni.
- Valahogy most szükségét érzem, nem tudom miért – rántotta meg egykedvűen a vállát és felhúzta sportcipőjét.
- Szép, elmész futni, ahelyett, hogy együtt zuhanyoznánk – ültem fel az ágyban kissé durcásan.
- Bébi, csak tizenöt percet fogok futni. Te is tudod, hogy a zuhanyzást nem lehet ennyi idő alatt lebonyolítani.
- Tudom... – jöttem zavarba, mikor gondolatban felelevenítettem a közös zuhanyzásainkat. Negyed óra? Oh, még rosszabb napjainkon sem végzünk ennyi idő alatt...
- Este bepótoljuk – hajolt hozzám és egy újabb csókkal jutalmazott. Ez már jóval hosszabb volt az előzőnél, de nekem még mindig nem elég. Annyira mohó voltam, annyira nagyon akartam...
- Siess haza, jó?
- Sietek – válaszolt mosolyogva, fülhallgatóját a fülébe dugva és már ott sem volt.
Fél éve laktunk együtt. Tom egy jól menő vállalatnál dolgozott, én pedig a helyi egyetemen tanultam akkoriban. Két évvel, összeköltözésünk előtt találkoztunk, filmbeillő körülmények között. Késő nyári este siettünk mindketten dolgunkra, mikor az utcán véletlenül egymásnak mentünk. Hogy szerelem volt-e, első látásra? Részemről biztosan. Akkoriban még sötét raszta tincsei voltak, amiket a feje tetején feltornyozva hordott. A régi akcentusára visszagondolva, elég vicces volt, de mostanra el se tudnám képzelni az életem a fura, néha németes kiejtésétől.
Nagyot nyújtóztam az ágyban és lassan én is kimásztam a meleg paplan alól. Belebújtam szürke melegítőalsómba és kedvenc, Tomtól elcsent pólómba. Mélyen beszívtam a fehér textil illatát. Nem számított, hányszor mostam már ki, Tom parfümjének fűszeres illata még mindig ott volt.
A konyhai kisablakon kikukucskálva láttam, amint Tom a szomszédságban lakó, szőke, szemüveges sráccal beszélgetett. Ha jól emlékszem Gustav volt a neve, de nem voltam benne teljesen biztos. Elmosolyodtam, ahogy megláttam Tom jókedvű, kisfiús vigyorát. Annyira tökéletes volt. Néha elbizonytalanodtam, hogy is szerethet egy olyan egyszerű lányt, mint én.
A kávé kellemes illata teljesen betöltötte a kis konyhát és a lakás egész területét. A szekrényből levettem kedvenc, pingvines bögrémet és a lefőtt kávé után nyúltam. A gondolataim messze repítettek, a régi dolgokat felelevenítve bámultam hűtőre kiragasztott közös képünket. Pár hete készült a fotó, mikor a parton kutyát sétáltattunk. Hm... milyen szép délután volt! Elmosolyodtam.
Maró, égető érzés folyt végig a kézfejemen. A kedvenc, pingvines bögrém pillanatokkal később a földön volt, millió darabra törve. Reflexszerűen nyúltam a leforrázott kezem után, mikor kintről hatalmas fékcsikorgás, puffanás, jajveszékelés hallatszott. A gyomrom összerándult, késztetést éreztem, hogy kinézzek az ablakon. Nem érdekelt a törött bögrém, a leforrázott kezem. Közelebb mentem és a halványsárga függönyt arrébb húzva kinéztem.
Szédültem, az ájulás kerülgetett, a szememben felgyülemlett könnyektől homályosan kezdtem látni a világot. Szaporán vettem a levegőt, kezeimmel pánikszerűen túrtam bele a hajamba, miközben pár lépéssel elléptem az ablaktól. Őrült gyorsasággal rohantam az ajtóhoz, majd téptem fel azt. A lépcsőház visszhangzott, ahogy a lépcsőn lerohantam, ki egyenesen a késő őszi reggelbe. Megtorpantam. Tom tehetetlen teste körül vérvörös tócsa növekedett, amit fentről nem láttam. Az emberek döbbenten magyaráztak egymásnak, az egyik férfi az oldalára fektette a mozgásképtelen alakot.
- Hívta valaki a mentőket? – hallottam valahonnan a távolból egy idős hangot, de nem bírtam felfogni.
A fejem zúgni kezdett, a könnyeim égető nyomot hagytak arcomon. Lassan indultam meg a tömeg felé, a lábaim maguktól mozogtak. Tom védtelen hátát szuggeráltam, ami a tarkójából folydogáló vér hatására kezdett pirosas színt ölteni.
- Hívta valaki a mentőket? – hallottam újra a női hangot, mire a Tom teste mellett guggoló férfi válaszolt.
Olyan voltam, mint egy bábu. Még közelebb mentem, Tom feje alatt a vérfolt rohamos tempóban növekedett. Ne! Kiáltottam volna legszívesebben, de nem jött ki hang a torkomból. Megnémultam.
A mentősziréna éles hangja visszarángatott a jelenbe. Az autó leállt a bámészkodók, hüledezők mellett, mire négy férfi ugrott ki belőle.
- Kérem lépjenek hátra – mondta az egyik, mire szinte mindenki hátrált pár lépést – Hölgyem, kérem – tette a vállamra a kezét a sötét hajú mentős és kissé hátratolt.
Az agyamban akkor elpattant valami, a hangom visszatért. Olyan sikítás szakadt fel a torkomból, amit még sose halottam azelőtt. Mint egy őrült löktem le magamról a kezet és térdeltem le Tom teste mellé.
- Tom! Tom! Tom! – a könnyek záporoztak a szememből, nem tudtam mást tenni csak kiabálni, próbáltam hangommal visszarángatni a jelenbe.
Tom gyönyörű, csokoládébarna szemeiből eltűnt a csillogás. Mereven bámult el valahol a fejem mellett.
- Tom, kérlek... Tom – simogattam véres arcát.
- Vigyétek el innen! – mondta sürgetően a szemüveges orvos, mire a tömegből egy férfi megfogta a kezemet.
- Ne! – téptem ki csuklóm a szorításból és Tom testéhez fordultam újra – Nézz rám, kérlek – kérleltem és újra meg újra megsimogattam hideg arcát.
- A picsába Ted, vidd innen – hallottam újra az orvost. A sötét hajú mentős felráncigált Tom mellől, mire eszeveszett módon kapálózni kezdtem. Sikítottam, zokogtam a szorító karok között, amíg tehetetlenül néztem a Tom teste felett dolgozó férfiakat.
- Nincs idő bevinni, újra kell éleszteni! – kiabált az orvos, mikor az egyik gép sípolni kezdett.
Újra kell éleszteni! Erőtlenül támaszkodtam az engem tartó kezekbe. Mint egy marionett bábu álltam és bámultam üveges tekintettel Tom falfehér arcába. Leforrázott kezem skarlátvörösben pompázott, Tom vére megcsillant a felkelő nap első sugaraiban.
- Egy, kettő, három – hallottam valahonnan a távolból – Egy, kettő, három – Az élettelen test rázkódott, miközben újra próbálták éleszteni. Feje felém billent, olyan volt, mintha farkas szemet néztünk volna egymással.
- Újra!
- Egy, kettő, három – rázta lemondóan a fejét az egyik mentős, majd ismét számolt és rázkódott Tom teste - Egy, kettő, három.
- Tom, kérlek – hangom élettelen volt, zokogva túrtam bele hajamba véres kezemmel – Kérlek!
Könyörgésem már nem talált meghallgatásra, Tom nem mozdult többet.
- A halál időpontja 6:54 – állt fel az orvos, majd az engem tartó férfira nézett, aki elengedett.
Megbillentem, hitetlenkedve néztem a földön fekvő testet. Közelebb léptem hozzá és összeestem. Tom mellkasára borulva zokogtam, testem rángatózott a sírástól. Kétségbeesett jajveszékelésem, zokogásom percekig, de lehet, hogy órákig visszhangzott a környék magas házfalai között...
A végzet elragad, ott ahol akar, nem számít, hogy sírsz vagy nevetsz; vésd az eszedbe s jegyezd meg jól, a halál nem válogat!
VÉGE
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szió Nina! (:
Köszönöm, hogy elolvastad és azt is, hogy írtál! :))